Szakadék szélén állok sorsommal a kezemben.
Csak arra várok, hogy Engem felejts el.
Szívedből űzz ki mindent, mely rólam tanúskodik.
A tied voltam, de csak a mai nap napnyugtáig.
Leveleimet a kandalló ropogó tüzében égesd el.
Én rám ne gondolj - úgy kelj fel minden reggel.
Rúzs, s könnyfoltos képem asztalodról tüstént el vedd.
Arcod ne ábrázolja a szentét, ki a máglyán szenved.
Fejedből verd ki édes és savanyú szavaimat.
Kecsed s oly szép orrod ne érezze többé illatomat.
Emlékeink messze szálljanak akár az üstökös az égen.
Éjszakai kalandjaink elmúlnak, mint egyszer az élet.
Búcsúzok tőled, a szikla széléről elrugaszkodom.
Remélem most már nem lesz akkora a fájdalom.
Zuhanok, s egyre messzebb kerülök tőled,
Míg csak szét nem zúzódok a völgyben.
