Egy péntek esti városnézés

A nyári viharban a fák görcsösen a földre hajolnak.
Én kérem a szelet, hogy hozzád fújjon még ma.
Hozzád, kitől lelkem minden perce nyughatatlan,
hozzád, kitől szívem jégpáncélja felolvad.
Valami furcsát érzek a mellem alatt,
s ha nevedet mondom az írás megszalad.
Most szobám kormos, füstös ablakán meredten
nézek keresztül. Te nem tudod, hogy eddig szenvedtem.
Egy súlyos kórtól beteg voltam: magányos.
A szívemben gyökeredző tövises akácos.
De te lefektetted hozzád a súlyos macskaköveket,
és én e szépen megépített utat követtem.
S most itt vagyok, szívemben egy furcsa érzéssel,
mit köszönhetek neked, és egy péntek estémnek.

Fájjál! Égjél! Pusztuljál! Tűnjél!

Fájjál szívem fájjál!
Többet úgysem érdekelsz.
Hagytad, hogy beléd költözzön
a magány, engem nem érdekelsz.

Égjél lelkem égjél!
Hami maradjon belőled.
A szerelem nélkül te sem
érdekelsz többé már engemet.

Pusztuljál testem pusztuljál!
Rád többé már szükségem nincsen.
Ó mond, mit kezdjek veled,
kedves nélkül nem kaphatom kincsed.

Tűnjél létem tűnjél!
Messzire, élnem ne kelljen.
Ebben a mai korban
az érzelem nélküli jelenben.