Szekszárd

(Ő)

Vad csikó
Megbúvó őzike
Táncoló szűz
S kifestett céda

szabad holló
Leláncolt gerlice
Kihunyt tűz
S lángoló Spárta

Zümmögő dongó
Hallgatag rengeteg
Szomorú fűz
S kacagó málna

(Babits)

Csak csont és por.
Semmi több.
Mára csak ennyi ennyi maradt.
Bú, kétség és öröm.
S versek.
Papírra vetett tollvonások.
Hol erős, hol gyenge a tinta.
Mint haragos, mint kedves pillantások.
Ismernek máig,
még tudják, hogy ki vagy.
Én soha nem láttalak
Arcodat, kezedet mégis ismeri ez agy.

(Vörös huszár)

   Vékony ajka tűzben éget.
        Szeme az óceán vízében úszott.
Én csak néztem
   ahogy a lába a ritmusra lépett.

  Varázslat, babona és végzet.
       A lány teste a zenére járt.
Nekem is megmozdult a testem.
   A halál csókja megidézett.

   De túl erős itt előttem a fal.
       Áttörni nem tudom, képtelen vagyok.
Te ott vagy, én meg itt. Tánc és dal.
   Nem látlak, nem lesz valahol.

   A zene egyszerre elhalkul.
        Csak füst, köd s álmok utána.
A vörös huszár hős lett.
   De emléke egyszer majd kifakul.

(Esőkirály)

Mint hosszú utat megtett zarándok
úgy éreztem ott magam.
Mint tűz körül táncoló indián
ki versedet dúdolja halkan.

Az illat, a régi bútor
mind elkábít engem.
Esőtáncot jártam
könyörgésül, tisztelettel istenemnek.

Magamba szívtam a levegőt.
Zsebembe is raktam egy keveset.
Az indián meghalt.
Eső többé nem esett.

(Tánc és ősz)

Az induló végigdübörgött a téren.
A botok magasan forogtak a levegőben.
Táncoltál, ahogy a fúvósok mondták.
Mosolyogtál, s engem néztél szépen.

Közben nagy tömeg nézte a táncot,
de én csak téged láttalak.
Pedig volt nálad szebb lány is.
Prométheusz voltál, elvitted lángomat.

A ház azonban üresen állt.
Csak egy szellem volt odabent.
Ült az asztalnál, s verset írt,
melyet szem már soha nem lát kereken.

Magányos szellem, itt hagyott lélek.
Verset írt hol gyengén, hogy erős volt a folt.
Ősz van Szekszárdon.
S csak írt, mert ő valaha költő volt.

Csuklószalag

"Az öcsém volt.
Szegényke két hetes korában meghalt.
Később viszont kiderült, hogy azokat a csuklószalagokat,
mivel a csecsemőket megjelölik, valahogy véletlenül
elcserélték, és...
Nem is ő halt meg...
...Hanem én."
(Bródy János)

Sírt.
Nagyon hangosan.
Olyan volt, mint bármelyik csecsemő.
Egy fehér csuklószalag volt a karján.
Rajta betűk; a neve.
Mert Ő él!
Most született nemrég; két hete.
Ez nem temető.
Vakítóan virít a szalag csöpp kis karján.
Hmm...
Ez olyan, mint az első személyi igazolvány.
Ordít.
Tudatja, hogy VAN.
Ez az ő neve.
Ez ő maga.
Fehér szalag,
rajta fekete betűk.
"Óh! Ő az hát a mi édes gyermekünk!"
Szólnak a szülők mikor megpillantják a rívó csecsemőt a monitoron.
Igen.
Ő az.
Hisz ott a neve.
Nagy fekete betűkkel.
A fehér karszalagon.
Villan a kép.
Egy másik csecsszopó ordít a képcsövön.
Más szülők nézik.
Öröm.
     Kacaj.
            Vidámság.
                      Szeretett
                                cikázik a szemükön.
Egy csecsemő elhallgat.
Megszólal a csengő.
Egy nővér rohan,
                         majd jön még egy.
Egy orvos is feltűnik valahonnan.
S csak
          üvölt,
                  üvölt,
                          üvölt,
                                 üvölt,
                                         csak üvölt...
...
Üvölt a sok csecsemő.
De ő elhallgatott.
Apró szája nem nyílik ki többé.
Csöppnyi kezei nem zörgetik majd a csörgőt.
S az apró lábai nem rúgkapálnak már mint az anyaméhben,
                                hogy: Engedjenek ki idebentről!
A fehér szalag
nagy fekete betűkkel
a földre hull.
Rátaposnak.
Elrúgják.
Szemétbe kerül.
Ennyit ér az életünk...
...Az öcsém volt.
Az én karomon is itt van
a fehér szalag
nagy fekete betűkkel.

Fekete betűk.
Fehér szalagon.
Én még élek.
Én még itt
vagyok.

Máig megőriztem azt a csuklószalagot,
mert így legalább tudom, hogy én...
...Ki vagyok?

Egy hónap telt el.
Lassú gyászos hetek voltak.
Persze én csak ordítottam.
Ekkor jött a hír:
Az öcsém él.
Nem ő halt meg,
hanem...