Elmúltam tizenhét

Elmúltam tizenhét,
s nem látom értelmét,
hogy idáig éltem.
Nekem azt mondták fényben,
de én csak vak sötétet látok,
és tőletek egy jelre várok,
hogy tudjam volt értelme...
Előttetek látok reszketve,
mint vádlott, bíróság előtt,
mint síró asszony egy sír fölött,
és az utolsó szó jogán felelve
mondjátok hát, volt értelme...
Autók rohannak az ablak alatt,
miközben én mászom a falat.
Egyre, egyre feljebb jutok.
Vajon, majd vissza mikor zuhanok.
Azért másztam eddig felfelé,
hogy onnan visszazuhanva érjen a vég.
Most már magamtól kérdezem értetlenkedve,
hogy elmúlt éveimnek volt e értelme...
Unottan fekszem az ágyamon,
a testem már mozdítani sem akarom,
és mindvégig a tükröt nézem,
sokat változtam az elmúlt évben.
Elmúltam tizenhét,
s nem látom értelmét,
de talán egyszer megjön az is,
meglátom a jelet, vagyis
élni fogok, végre élni,
nem rettegni, nem félni.
Nagybetűkkel írva: ÉLNI!

Csak egy pillanat volt

Csendes a kora nyári éjszaka.
A város utcái néptelenek, üresek.
Csak egy kutya ugat fájdalmasan valahol.
Hangja egy közelgő veszélyt sejtet.

Aztán a gép hangja megfeszíti a húrt,
majd az acél megkönnyebbülten elpattan.
Repülőgép szeli az ég fekete óceánját.
Már látom, amint felettem elhalad.

Az egyik lakásban egy csecsemő sír fel.
A macskaköveken elszáguld egy mentő.
Minek már? - nézek az autó után.
Befordul a sarkon, s eltűnik a szemem elől.

Tegnap még az a kislány, ki az ablakból néz,
még itt lent játszott a barátjával a téren,
és holnap már, ki most rám mosolyog kedvesen,
piros arcát látom - de ez más - csak egy fényképen.

---- * ----

A Gomba nő,
pedig eső nem esett.
A várost elnyeli,
fölé az ég keresztet vetett.

---- * ----

E vers azoknak született
akik átélték e helyzetet,
azoknak, kiknek utódai
hordozzák a sérült anyajegyet.