Elmúltam tizenhét

Elmúltam tizenhét,
s nem látom értelmét,
hogy idáig éltem.
Nekem azt mondták fényben,
de én csak vak sötétet látok,
és tőletek egy jelre várok,
hogy tudjam volt értelme...
Előttetek látok reszketve,
mint vádlott, bíróság előtt,
mint síró asszony egy sír fölött,
és az utolsó szó jogán felelve
mondjátok hát, volt értelme...
Autók rohannak az ablak alatt,
miközben én mászom a falat.
Egyre, egyre feljebb jutok.
Vajon, majd vissza mikor zuhanok.
Azért másztam eddig felfelé,
hogy onnan visszazuhanva érjen a vég.
Most már magamtól kérdezem értetlenkedve,
hogy elmúlt éveimnek volt e értelme...
Unottan fekszem az ágyamon,
a testem már mozdítani sem akarom,
és mindvégig a tükröt nézem,
sokat változtam az elmúlt évben.
Elmúltam tizenhét,
s nem látom értelmét,
de talán egyszer megjön az is,
meglátom a jelet, vagyis
élni fogok, végre élni,
nem rettegni, nem félni.
Nagybetűkkel írva: ÉLNI!