Nevető asszony

Az a valaki nevetett a rádióban, mikor fia haláláról beszélt.

Fekete volt a hajnal,
a föld pedig sáros.
A temetőben csend uralkodik,
és a halott lelkek serege számos.

A drót hirtelen megfeszül,
majd engedve elpattan.
Női kacaj az ok.
Szól hangosan és szakadatlan.

Az asszony ruhája fekete,
arcát fátyol fedi.
Egy sír fölött térdel,
nevetve a könnyeit szedi.

Fiát temette tegnap.
Szerette s sajnálta szegényt.
Őt gyászolja az asszony,
e fiatal, aranyos legényt.

Fáj a szíve nagyon.
Ezért nevet ő most.
Kacag, feledi bút,
de hangja magányos.

Ne szidjátok őt!
Próbáljátok megérteni!
Szerette ő a fiát.
Jobban, mint köztetek bárki.

Harcos három dala

Prológus

Háború van.
Felesleges, s értelmetlen.
Süt a nap szakadatlan.
Egy lovas vágtat
lován sebes iramban.

Első ének

Poros az út,
de a lovam szép.
Kardom éles,
dalomat elfújta a szél.

Vitéz vagyok.
Nem tagadom.
Száz csata és
győzelem oldalamon.

Létem a harc
e földi világon.
Vívásban nincsen
sehol méltó párom.

Harcba indulok,
s győzni fogok.
Nevem fénye
nem lesz kopott.

Második ének

Itt vagyok a csata színhelyén.
Holnap lesz a nagy nap.
Győztesen térek majd haza,
de előbb még leiszom magamat.

A borban van az erő,
a sorban az akarat,
a pezsgőben az ész,
így most jól leiszom magamat.

Hallgatom a sok mesét,
ki kit, hogy, s mint vagdaltak.
Röhögök rajtuk jó nagyot,
aztán jól leiszom magamat.

Bevallom, de csak súgva,
félek megmászni a falakat,
s, hogy az érzés hamar elmúljon
most jól leiszom magamat.

Harmadik ének

Óh! Jaj, Istenem!

Így üvöltök hozzád a földön fekve.
Könyörgöm enyhítsd fájdalmam.
Légy kegyes hozzám. Engedd, hogy
bevégezzem! Engedd, hogy meghaljak!

De ne!
Még sem!
Ne tedd!
Élni akarok!

Félek! Nem tudom mi vár rám.
Reszketek és félem a halált.
Mi van a túloldalt? Mond Istenem!
Ugye bűneimért valaki megvált.

Nem bírom tovább!
Segítség!
Állítsák el vérzést!
Csak nem félsz?
Istenem! Ez ki volt?
Csak a szél.
Nem bírom!

Itt fekszem a kihűlt földön.
Döglött lovak és halott emberek.
Sárosak a zászlók, vörösek a vértek,
véres a fű, eltörtek a fegyverek.

Óh, Istenem!
Óh, Istenem!
Nem érzem a kezemet!
Erőm elhagy.
Bevégeztem az életemet.

Epilógus

Csöndes már a mező.
A csatának vége.
Sok a halott,
s sok vitéz életét
itt végezte be.

A parti kövek

Sötét van.
Félek!
Kitől?
Nem tudom.

A selymesen hullámzó víz
oly lassan mossa a parti köveket.
Nézem két vigyázó kék szememmel
szörnyű, lassú és csöndes vesztüket

A szél szól.
Hangosan,
dühösen.
Azt mondja:
Csend volt.

Az ég felölti sötét ruháját,
zuhog a hideg nyári eső,
hullámos vágják az eget,
villám csap a vízbe; az első.

A hullámos ostroma megöli a köveket.
Ellenállnak, de lassan megtörnek.
Vége a viharnak. Csend mégsincs.
A víz mossa a parti köveket.

Én is egy kő vagyok a parton.
Lassan, de biztosan elkopok.
S ha jön egy vihar? A folyamat
felgyorsul, mindaddig míg meg nem
halok.