Ötven évvel később írtam
Álmodtam az éjjel...
Csak mentem a sorban.
A lábam nem bírta sokáig,
de szólni, kiáltani nem tudtam.
Szóltak, kiáltottak helyettem!
A szó azonban nem magyar volt.
Fülemre a sapkát jobban lehúztam,
mert fájt mit az egyenruhás mondott.
Csak megyek a sorban.
Bízva és remélve a szabad jövőt,
hol a csillag lehull a mellemről,
s egy szebb csillag újra ragyog majd a jászol fölött.
Valaki kidőlt a sorból.
Nem bírta, és enyhet most egy golyó ad.
De én,
csak megyek a sorban.
Nem foglalkozom vele.
Hideg maradok, mert nem szabad...
Nem szabad tudnom,
hogy én is így végezhetem.
Így én,
csak megyek a sorban.
A tömeg tovább menetel.
A lábak? már megrogytak
A kezek? már jéggé fagytak
A testek? már meggörnyedtek
A szájak? már a szavak is elapadtak
Csak mentem... Nem!
Megyek a sorban.
Sokan vagyunk...
Még többen leszünk.
Sokan meghaltak...
Még többen meg fognak.
Nézz ránk, te dolgos ember
ki ott az útszélen állsz!
Látod! Bolond ez a világ...
Csak megyek a sorban.
A távolban most dől le egy város.
Vasszörnyek ezrei pusztítják egymást.
Csak gép.
És hol az ember?
Az nincsen sehol,
csak itt.
Itt menetel a sorban.
Az mondták haza.
Hova haza?
Kérdeztem,
És valaki ezt válaszolta:
"Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám..."
Csak megyek a sorban,
mint a barmok
kiket uruk a vágóhídra hajt.
A bárd lassan és könnyedén
súlyt majd le ránk.
Most azonban
csak megyek a sorban.
Megyek, és egyetlen reményként
bízom a jövőben. Mind ebben
bízunk...
Csak megyek a sorban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése