Távol kél a nap, és távol nyugszik, de hamar száll
át a fejünk koronája felett. Zöld színe a fáknak
messzire tűnik, kék vize, fodros partja folyónak
barna zavarban vájja a sziklákat. Jehovától
nyert kékséget most egy szürkében vonuló arc
- rettentő felhővár - éhesen, élni akarva
nyomja le mélységes torkán át nyelve a kék jót.
Ősz van. Távol a nyár, s ébred fagyos éjszaka; tél lesz.
Hallom még a meleg szél visszhangját a fülemben,
látom még a napos pusztákon a szürke tehént is,
s érzem még nyár, Kedves csókjának meleg ízét...
Most már szürke a kép, szélét rég elfedi földnek
rozsda palástja. A nyárnak búcsút int, rab az élet.
Hullik a fákról, mert hol már a levél. Zizeg éjjel,
mert fúj ősszel a szél, s nem hagyja az abba. Hideg vér
folyik át már ereimben, s látom, hogy közel a vég.
Nem szól senki. Sötét sírkő. Szép! Olvasom: Ő élt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése