Szürkületben

Futok én
A hosszú úton,
A végtelen pusztán,
A meztelen hegycsúcson,

Ott ahol a fény nem törik meg,
Ott ahová a sötétség nem vetődhet.
A semmiben

Fájdalmas üresség uralja a testemet,
S lassan beférkőzik a homlokom mögé.
Segítség! De senki nem hallja üvöltésemet.
Hiszen tudom ez a világ senkié.
Nem az enyém, nem a tiéd. Senkié.

Itt nem létezik szabadság.
Azonban háború sem dúl soha e vidéken.
A szerelmet itten meg sem fogalmazhatnám,
S a gyűlölet is ismeretlen ezen a világvégen.

Törvény ezen a helyen nem létezik,
És a káosz is nyomban megfutamodik.
Élet, s Halál itten a fejét fel sem üti,
Elvész minden mielőtt megszülethetik.

Kezem! Lábam! Szívem! Vérem!
Lassan eltünedezik már.
Félek semmivé válik énem,
S nem leszek többé magam már.

Nem látom az út végét.
Azt sem tudom merre tart.
Elmémben azonban tudatosul egy érzés:
Halálom merre vagy?

Itt azonban képtelenség az elmúlás.
Élni éppen ennyire...
Lassan eltűnök és nem érzek semmi mást
Mint a köddé vált lelkek sírását.

Óh, igen!
Vége az útnak.
Kel fel a nap.
A köd lassan felszáll.
Óh, megmentőm gyere hát!

A fényes nap már kapaszkodik az égen.
Látom kezem, lábam, szívem, vérem.
Éljen a hajnal éltető napsugarai.
Újra magam vagyok a mai nap napnyugtáig.

De ha eljön az idő
Létem már feledendő
A játék újra indul
S a harc ismét dúl

Élvezd hát az élet
Nap által megvilágított részeit,
Hiszen lehet
Nem lesznek többé fényes napjaid.