Utolsó óra

Távoli csúcson állva
azt hinnéd pipacsmező.
Itt lennél e ha...?
ha tudnád, hogy vérmező.

Nincs egy ép fűszál.
Letaposva mind.
Zöld színük elszállt.
A vér vörösre festeti.

Itten fekszem én.
Eme pipacsok között.
Aszálynak mezején,
hová a halál költözött.

Kimúlt csataménnek vetem hátam
minek felnyitott gyomra az égre néz.
Onnan pokol minden bűze rám támad.
De remegő testem talán felmelegednék.

Egy verébtávnyit ide - durván -
ordas farkas üvölt a gerincen.
Társait hívja, tudván,
hogy ma nagy lakoma lészen.

Anyám! Hát te mit keresel itt?
Mint álltak össze öreg hamvaid?
Ki az kit kezedben tartasz?
Meghalt öcsém, vagy? talán én lennék az.

Mi történik velem, óh, mond istenem.
Meghaltam már vagy még élhetek.

Anyám arcán vidámság,
mosoly húzódik meg.
Apró, melyet senki más,
csak én ismerhetek.

Hamar vége eme felhőtlen örömnek.
Anyám arcát fájdalom üli meg.
Egy sír fölött állok virággal a kezemben.
Édes jó anyámat most temettem el.

Hirtelen öcsém véres dől a keblemre.
Borzalom. Fájdalom. Gyűlölet. Olvasom remegve.
Arca eme érzelmekről tanúskodik.
Tudja már, örök kárhozatra ítéltetik.

Angyali fiúból véres gyilkost
én csináltam,
s eme bűn - óh istenem! -
az én lelkemen szárad.

Óh! Hát én még itt vagyok?
Szivárgó sebemből a vér még el nem fogyott.

Mint száz pillangó ezüstön réten,
olyannak láttam őt akkor éppen.
Őt, ki életem nagyja,
ha az apja hozzám adja.

Másé lett azonban a leány.
Egy csúf, kopasz báróé talán.
Kinek ideje már régen lejárni készen,
hogy ifjú arája fehérből feketében lészen.

Csókja olyan volt
melyet leírni nem lehet.
Szép szemének fénye
tükrözte a kék eget.

A teste gyönyörű volt.
- Éreztem eleget -
De nem elégszer ahhoz,
hogy ily hamar vége legyen.

De mindez csak futó pillanat.
Máris egy csatában találom magamat.
Kardom véres emberek vérétől.
Szívem lángol az ölés az ölés hevétől.

Csapok, hiszen életemet féltem.
Ellenfelem ordít, a fejét kettészeltem.
Újabb vad pogány ront rám üvöltve.
Vére a sorsát előre tükrözve hullott a kövekre.

Ropogjanak a fegyverek, törjenek a csontok,
folyjon a vér, és itt a halál uralkodjon.
Életben látni senki nem akarok!
Ordítja a vezér, miközben visszakozott.

Számára más élet semmit nem ér.
Csak az övé! Azt ne érje veszély s vég.
Remegve menekül innen a rusnya.
Csak ő maradjon élve, ezt jól tudja.

Istent is eladná
ha nincsen elég pénze.
Anyját is feladná
ha vagyona úgy kívánná éppen.

Ja, istenem! Hát ez a diadalom,
hogy itten fekszem halálomon.

A dombnak oldalán, a hegyek gerincén,
szivárvány sátrak, csatát hirdetvén.
A zászló dobog, dicsőségét szórja,
Hajnalban, feketére festve hullott a homokba.

Itten egy férfi a fegyverét csiszolja,
eme fegyvert ma még vér borítja.
Ottan egy szolga urának lovát csutakolja,
miközben ura horkolva a bárányokat számolja.

Csuhások járnak a sátrak között,
imát mondanak mindenek fölött.
Jószerencsét is kívánnak eme barátok.
A csata után lesz szükség igazán rátok.

A nap a hegyek mögött vörösen kél
vörösre festve máris a halál mezejét.
Harsona harsan, dob pereg.
Az ember azt hinné az ítéletnapja elkövetkezett.

Vadul ront egymásnak a két sereg.
Nincs szeretet se kegyelem.
A dicsőség is elvész eme nap alatt.
Senki nincs ki e ütközet hírmondója marad.

Itt ért utol engem is a vég.
Nemsokára szemem mereven a semmibe néz.

Angyalok táncoló serege
a mezőre most ereszkedik le.
Onnan fentről érkeztek ők,
hol nem látni temetőt.

Az angyalok táncoló serege
a vérző lelkeket összeterelte.
Azon lelkek viszont itt maradtak
melyek véret nem ontottak.

Angyalok! Istenek serege.
Várjatok még az én lelkemre!
Már csak néhány pillanat
és a testemtől megszabadulhat.

De a táncoló angyalok
itt hagytak. Én még itt vagyok!
Vérben ázott testem még él.
A lelkem örök rabságra ítélt.

A mezőt most ördögök lepik el.
Patájuk a földet remegteti meg.
Nekik az itt maradt lelkek kellenek.
El is tűnnek, vissza sose jöjjetek.

Mindez csak játszó látomás
vagy tényleg hallom a károgást.

Varjak fekete hada
az eget is eltakarja.
De nem jönnek egyedül.
Egy lovast látok - menekülj!

Ordítja fülembe egy hang,
de nincs erőm, hogy elbújjak.
Bevárom hát az idegent
hátha segít is még nekem.

Lovának szőre fekete
akár az éj közepe.
Szeme vörösen lángol,
patája után szakadék tátong.

Ő maga csuhát hord.
Feketét, mely igen kopott.
Arca akár az üresség.
Keze mint a halotté.

Jaj nekem! Ő az hát,
kit ágybeteg epedve vár,
kit csalódott szerelmes kerget,
ki után valaki eltemet.

Óh istenem! Most hallgass rám.
Kegyelmedért esedezem hát,
itten e kihűlt földön
hol hátralevő időmet töltöm.

Bűneim akár a tenger.
Segíts, hogy ne kelljen rettegnem.
Tudom mindenre úgysincs kegyelem,
de könyörgöm segíts most nekem.

Félek elhagyni eme megszokott világot.
Vízesést, szivárványt már sose látok.
A pokol kapuit kinyitották már.
Onnan csak én hiányzom csupán.

A lovas mellém ér.
Tüzes szemével mereven néz.
Arca üresség.
Hangja beteljesedés.

Hagyja, hogy szenvedjek és vár.
Végül szánalom nélkül súlyt le rám.