Harcos három dala

Prológus

Háború van.
Felesleges, s értelmetlen.
Süt a nap szakadatlan.
Egy lovas vágtat
lován sebes iramban.

Első ének

Poros az út,
de a lovam szép.
Kardom éles,
dalomat elfújta a szél.

Vitéz vagyok.
Nem tagadom.
Száz csata és
győzelem oldalamon.

Létem a harc
e földi világon.
Vívásban nincsen
sehol méltó párom.

Harcba indulok,
s győzni fogok.
Nevem fénye
nem lesz kopott.

Második ének

Itt vagyok a csata színhelyén.
Holnap lesz a nagy nap.
Győztesen térek majd haza,
de előbb még leiszom magamat.

A borban van az erő,
a sorban az akarat,
a pezsgőben az ész,
így most jól leiszom magamat.

Hallgatom a sok mesét,
ki kit, hogy, s mint vagdaltak.
Röhögök rajtuk jó nagyot,
aztán jól leiszom magamat.

Bevallom, de csak súgva,
félek megmászni a falakat,
s, hogy az érzés hamar elmúljon
most jól leiszom magamat.

Harmadik ének

Óh! Jaj, Istenem!

Így üvöltök hozzád a földön fekve.
Könyörgöm enyhítsd fájdalmam.
Légy kegyes hozzám. Engedd, hogy
bevégezzem! Engedd, hogy meghaljak!

De ne!
Még sem!
Ne tedd!
Élni akarok!

Félek! Nem tudom mi vár rám.
Reszketek és félem a halált.
Mi van a túloldalt? Mond Istenem!
Ugye bűneimért valaki megvált.

Nem bírom tovább!
Segítség!
Állítsák el vérzést!
Csak nem félsz?
Istenem! Ez ki volt?
Csak a szél.
Nem bírom!

Itt fekszem a kihűlt földön.
Döglött lovak és halott emberek.
Sárosak a zászlók, vörösek a vértek,
véres a fű, eltörtek a fegyverek.

Óh, Istenem!
Óh, Istenem!
Nem érzem a kezemet!
Erőm elhagy.
Bevégeztem az életemet.

Epilógus

Csöndes már a mező.
A csatának vége.
Sok a halott,
s sok vitéz életét
itt végezte be.

A parti kövek

Sötét van.
Félek!
Kitől?
Nem tudom.

A selymesen hullámzó víz
oly lassan mossa a parti köveket.
Nézem két vigyázó kék szememmel
szörnyű, lassú és csöndes vesztüket

A szél szól.
Hangosan,
dühösen.
Azt mondja:
Csend volt.

Az ég felölti sötét ruháját,
zuhog a hideg nyári eső,
hullámos vágják az eget,
villám csap a vízbe; az első.

A hullámos ostroma megöli a köveket.
Ellenállnak, de lassan megtörnek.
Vége a viharnak. Csend mégsincs.
A víz mossa a parti köveket.

Én is egy kő vagyok a parton.
Lassan, de biztosan elkopok.
S ha jön egy vihar? A folyamat
felgyorsul, mindaddig míg meg nem
halok.

Óh, madárka

Repülj, óh, madárka,
meg ne állj sehol,
mer e föld mit látsz
nem az, mi egykor volt.

Megváltozott nagyon
mióta itt jártál,
elmúlt egy tél,
s a szívem nagyon fáj.

Megismertem valakit
és a szívem meghasadt,
érzek egy érzést
mit éreznem nem szabad.

Óh, madárka,
hát, te érted ezt?
Jégpáncél alá
lángoló máglya
hogy kerülhetett.

Úgy érzem...
Igen!
Szerelmes vagyok.
Kedvelem a lányt,
és hiányzik nagyon.

Óh, madárka...
Óh, madárka...
Óh, madárka,
hát, te érted ezt?
"Nem!
S rajtad én
nem segíthetejk.
Megfogadom a tanácsod:
elrepülök messzire.
Ki rajtad segíthet
az csak Te lehetsz."

Egy el nem küldött levél

Az ablakomban ülök
és nézem a csillagokat.
Köztük vonalat húzok,
s kirakom arcodat.

Fényük fakón verődik
vissza arcom vonásairól.
Látod, most sem alszom,
csak rád gondolok.

S ugyan távol vagy,
nagyon messze,
szívemnek e táv nem
parancsol, megkereslek.

Homlokom mögött most
is veled vagyok.
A tér és idő nálam
most meg nem szabott.

És a lényeg mindabból
mit itt most fecsegtem,
hiányzol nekem,
és úgy érzem szeretlek.

Egy péntek esti városnézés

A nyári viharban a fák görcsösen a földre hajolnak.
Én kérem a szelet, hogy hozzád fújjon még ma.
Hozzád, kitől lelkem minden perce nyughatatlan,
hozzád, kitől szívem jégpáncélja felolvad.
Valami furcsát érzek a mellem alatt,
s ha nevedet mondom az írás megszalad.
Most szobám kormos, füstös ablakán meredten
nézek keresztül. Te nem tudod, hogy eddig szenvedtem.
Egy súlyos kórtól beteg voltam: magányos.
A szívemben gyökeredző tövises akácos.
De te lefektetted hozzád a súlyos macskaköveket,
és én e szépen megépített utat követtem.
S most itt vagyok, szívemben egy furcsa érzéssel,
mit köszönhetek neked, és egy péntek estémnek.

Fájjál! Égjél! Pusztuljál! Tűnjél!

Fájjál szívem fájjál!
Többet úgysem érdekelsz.
Hagytad, hogy beléd költözzön
a magány, engem nem érdekelsz.

Égjél lelkem égjél!
Hami maradjon belőled.
A szerelem nélkül te sem
érdekelsz többé már engemet.

Pusztuljál testem pusztuljál!
Rád többé már szükségem nincsen.
Ó mond, mit kezdjek veled,
kedves nélkül nem kaphatom kincsed.

Tűnjél létem tűnjél!
Messzire, élnem ne kelljen.
Ebben a mai korban
az érzelem nélküli jelenben.

Radnóti emlékére

Vörös nap hajnalán
mikor a papír kincs,
de a kenyér is drága,
akkor írta ő verseit.
Gyomra mást mondott.
És ki foglalkozik vele?
A szó, csak ez volt.
Ekkor a halál sem
számít többnek, min
a döglött kutya az útszélen.

Én felnézek rá.
Te tudta, hogy fogd
a tollat, s ha kell
mint karcold a strófát
a kemény börtönfába.

S ugyan csontjaid
fölött s föld feszül
egy súlyos vég miatt
mit köszönni lehet a
Sátánnak ki Isten
gyermekeinek ezreit
juttatta oda, hol
most te vagy.

A tested, az már pihen,
de te magad közöttünk
vagy, és bennem itt élsz
örökre, míg mellem
alatt a szívem
meg nem hal.

Örökké élsz!