Óh, madárka

Repülj, óh, madárka,
meg ne állj sehol,
mer e föld mit látsz
nem az, mi egykor volt.

Megváltozott nagyon
mióta itt jártál,
elmúlt egy tél,
s a szívem nagyon fáj.

Megismertem valakit
és a szívem meghasadt,
érzek egy érzést
mit éreznem nem szabad.

Óh, madárka,
hát, te érted ezt?
Jégpáncél alá
lángoló máglya
hogy kerülhetett.

Úgy érzem...
Igen!
Szerelmes vagyok.
Kedvelem a lányt,
és hiányzik nagyon.

Óh, madárka...
Óh, madárka...
Óh, madárka,
hát, te érted ezt?
"Nem!
S rajtad én
nem segíthetejk.
Megfogadom a tanácsod:
elrepülök messzire.
Ki rajtad segíthet
az csak Te lehetsz."

Egy el nem küldött levél

Az ablakomban ülök
és nézem a csillagokat.
Köztük vonalat húzok,
s kirakom arcodat.

Fényük fakón verődik
vissza arcom vonásairól.
Látod, most sem alszom,
csak rád gondolok.

S ugyan távol vagy,
nagyon messze,
szívemnek e táv nem
parancsol, megkereslek.

Homlokom mögött most
is veled vagyok.
A tér és idő nálam
most meg nem szabott.

És a lényeg mindabból
mit itt most fecsegtem,
hiányzol nekem,
és úgy érzem szeretlek.

Egy péntek esti városnézés

A nyári viharban a fák görcsösen a földre hajolnak.
Én kérem a szelet, hogy hozzád fújjon még ma.
Hozzád, kitől lelkem minden perce nyughatatlan,
hozzád, kitől szívem jégpáncélja felolvad.
Valami furcsát érzek a mellem alatt,
s ha nevedet mondom az írás megszalad.
Most szobám kormos, füstös ablakán meredten
nézek keresztül. Te nem tudod, hogy eddig szenvedtem.
Egy súlyos kórtól beteg voltam: magányos.
A szívemben gyökeredző tövises akácos.
De te lefektetted hozzád a súlyos macskaköveket,
és én e szépen megépített utat követtem.
S most itt vagyok, szívemben egy furcsa érzéssel,
mit köszönhetek neked, és egy péntek estémnek.

Fájjál! Égjél! Pusztuljál! Tűnjél!

Fájjál szívem fájjál!
Többet úgysem érdekelsz.
Hagytad, hogy beléd költözzön
a magány, engem nem érdekelsz.

Égjél lelkem égjél!
Hami maradjon belőled.
A szerelem nélkül te sem
érdekelsz többé már engemet.

Pusztuljál testem pusztuljál!
Rád többé már szükségem nincsen.
Ó mond, mit kezdjek veled,
kedves nélkül nem kaphatom kincsed.

Tűnjél létem tűnjél!
Messzire, élnem ne kelljen.
Ebben a mai korban
az érzelem nélküli jelenben.

Radnóti emlékére

Vörös nap hajnalán
mikor a papír kincs,
de a kenyér is drága,
akkor írta ő verseit.
Gyomra mást mondott.
És ki foglalkozik vele?
A szó, csak ez volt.
Ekkor a halál sem
számít többnek, min
a döglött kutya az útszélen.

Én felnézek rá.
Te tudta, hogy fogd
a tollat, s ha kell
mint karcold a strófát
a kemény börtönfába.

S ugyan csontjaid
fölött s föld feszül
egy súlyos vég miatt
mit köszönni lehet a
Sátánnak ki Isten
gyermekeinek ezreit
juttatta oda, hol
most te vagy.

A tested, az már pihen,
de te magad közöttünk
vagy, és bennem itt élsz
örökre, míg mellem
alatt a szívem
meg nem hal.

Örökké élsz!

...egyszer... rég...

Könyörgöm hozzád
hagyj el engemet.
Formás alakod
ne lássa szemem.

Menj el messzire,
hol rád nem találhatok,
s innen a távolból
vissza nem vágyakozhatok.

Tűnj el!
Váljunk el csendben.
Kebled ne ziláljon,
nyugodjék meg lelked.

Váljunk el!
Én már ennek is örülnék,
mert így elmondhatom,
hogy valaki szeretett
...egyszer...
rég...

Messze vannak a hegyek

A távolban hegyek.
Ahol vagyok, puszta.
Mi itt vagyunk emberek,
ahol az élet monoton síkja.

Az életünk egyhangú.
A változás semmi.
Szeretnék nem itt,
hanem máshol lenni.

Bakancsunk rója az utat,
menetelünk a hegy felé.
De a vonulat messze van,
és előbb el minket a vég.

Homok a szembe, gaz a kézbe
fájdalmasan bele-bele mar.
Mindez azonban már szokott,
minket nem zavar.

Így telik el sorsod
míg egyszer meghalsz.
Sírodban halkan felsóhajtasz.
A halál számodra nem baj.

A Párt 1984-ben

Akár egy hideg vasszobor,
halott lelkek bálványa.
Súlyos, s lelkedre halálos ez a kor.
Csak kívülről látszik márványnak.

A múltadat végleg eltörölték.
A jövődet ők építik.
Az énedet aljasul megölték,
s a jelent hazudva szépítik.

Mindent tudnak rólad.
Azt is, mit magadról nem tudsz.
Pedig nekik egy szóval sem mondtad...
Panaszkodni mégsem futsz.

A Földön van egy olyan faj,
melyet keresnek s irtanak.
Kik nem monoton gépek, s majd
remélik a rendszerrel elbírhatnak.

S ha azt mondod te is ember vagy,
vár rád a szervezet egy zuga,
hol az álmok valóra válnak,
s ez a 101-es szoba.

Mert a Párt hatalmas.
A jövő ebben rejlik.
Az eszköz alantas,
de ezt senki nem sejti.

Egy szívi táj

Egy fagyos téli hajnalon
Mikor szán sem siklik a havon
Mikor az erdő dunyhát húz
A hangok közt csend az úr
Csak a szél sípol halkan
S nyom nem látszik a hóban
A fák görnyedten hajolnak a földre
Kimúlt szarvas melyet vadász lőtt le
A táj végtelen és kietlen
Az erdő meghalt a hidegben

Század

E század, melyben élsz,
nem az, ahol lenni akarsz.
Az idő börtönében ülsz,
nem leszel többé szabad.

Szárnyalnál a fellegekben,
lennél ott, hol kedved tartja,
boldog lennél, és soha bús.
Talán eljön ez az idő valaha.

És itt, ahol vagy, szenvedsz,
keserűn nyeled a sorsot.
Szemeddel nézed a semmit.
Eleged van már ebből a korból.

Mert egy bűnös században élsz.
Ott és akkor ahol ezt nem lehet.
Csöndben ülsz szobádban a helyeden,
mert beszélni erről nem szeretsz.

E század, melyben élsz,
nem az, ahol lenni akarsz.
A világ teljesen romlott,
és a bűn egyre dagad.

Hol vár?

Sokszor zengett ajkamon a kérés melyet arcom
zord ábrázattal él meg, tűr hidegen.
Erdőt? Pusztult síkságot lát e szem. A harcom
rémisztő, ám fel nem - nem! még idegen
eszmékért mely csábítóbb, szebb mint a kudarcom.
Látom nem lehet az: egy én szigeten
elhalt szívvel, s lélekkel feladjam e harcom.
Messzire ordítom: Hol vár a szerelem?

Kérdés

Miért mondja sok ember, hogy tudja,
mikor az mit tud, mégsem tudja,
s ezzel egy országot juttat koldusbotra.

Csak egy szó

Vagyok!

Az élet

Csak vagy ezen a világon,
de létezni nem létezel.
Életed egyszer elmúlik,
s te többé nem leszel.

Addig tested fogságában szenvedsz,
gyötrődsz és várod a holnapot.
Szomorú ábrázattal tűröd,
hogy gúnyol a tegnapod.

Mert élni gyötrelmes, fájdalmas,
felesleges s értelmetlen.
Miközben élsz sínylődsz.
A célállomást tudod, mégis ismeretlen.

Éled az életed, miközben
élni nem tudsz sehol.
Bőröd egyszer úgyis kifakul,
s földbe kerülsz valahol.

Ha már vagy ezen a világon,
próbálj meg létezni.
Soha ne törődj azzal,
hogy egyszer elmúlik.

Hiszen úgyis meghalsz.
Addig próbálj ki mindent,
mindent, mit lehet,
mielőtt rád fátyol lebben.

Sajtold, préseld ki az életet!
Ne hagyj neki semmit!
Lázadj ha kell, de
fejed ne vegye senki.

Perceidet ne tékozold,
hanem kihasználjad!
Én csak egyet mondhatok:
Élj a mának!

Éjjeli séta

Hogyha leszáll az éjszaka
szobámat elhagyom én.
Sétálni megyek,
ha az ég nem kék.

Cipőm koptatom
Pest utcáinak kövén.
Fejemben gondolatok
cikáznak szerteszét.

Az utca üres.
Sehol senki.
Csak én vagyok.
Ezt nem mindenki érti.

Néha jó egyedül
senkivel az oldaladon,
ha magadba merülsz
egy este az utcasarkon.

Egy birodalom

Leírtad amit akartál
Kimondtad ami bánt
Hogy élsz? az a papíron
A fájdalom szívedben rokon

De írásod hajat tépett
Szólni itt, s erről nem lehet
Csengő csörgött, menned kellett
A tiszt szava hangosan zengett

Eltűnsz, híred s hamvad nem marad
A szomszéd nem ismer, kezéhez pénz ragadt
Eltűnsz végleg ebből a világból
Mégsem félsz a kaszától

A nemzet, az ország és az Állam nevében
Ámen!

Vagyok ilyenek

Vörös a haja.
Az arca szép.
Az alakja gyönyörű.
Mint ez az álomkép.

Szenvedek a sorsomban,
s ezt senki nem tudja.
Egyedül vagyok
a sorsom előre tudva.

Keblem alatt a szívemben
alszik a világ a hold alatt.
Mindenki horkol.
Ébren senki nem maradt.

S a szívemen kívül?
A világ ébren van, él.
Egy része boldog,
a többi remél.

Én nem vagyok ilyen.
Belőlem mindez kiveszett.
Lelkem szemét.
Testem valahol elveszett.

A nap fényét szórja.
Éltető sugarait.
Nálam sötétség honol.
A Hold világítja csillagjait.

Emberek nézzetek engem,
de mint rossz példát.
A helyes út nem erre van.
Keressetek másik táblát.

Ima

Távol minden zajtól,
távol a várostól
engem találsz
miközben imádkozom.

Istenhez szólok,
de a magaméhoz.
Szerelmet kérek,
de a szél nyilat nem hoz.

Epekedve várok egy lányra,
ki legyen szép és kedves,
És ne csak a testnek,
éljen a szerelemnek.

Szívemben most
a magány honol.
Sajnos ez a bérlő
kemény és konok.

Kényelmes lakását
elhagyni nem akarja.
Sokakat sodort
már így a halálba.

Itt, hol a csend az úr,
Isten talán hall engem,
érti szavam,
s segít nekem menten.

Könyörgök hozzád,
ki ott fent vagy,
fújd szerelem viharát,
így segíts rajtam.

Mondjátok emberek...

Mondjátok emberek
verset írni jól tudok?
S kezemben a toll elismerően forog?
Ami a papíron születik élvezhető?
Vagy csak amolyan feledhető.

Mondjátok emberek
verset írni jól tudok?
Nemcsak úgy, mint
az a sok léhűtő,
ki az utcán tolong.
Tényleg van hozzá tehetségem?
Mert ha igen, így születtem,
de ha mégsem,
mond, s nem reménykedem.

Mondjátok emberek
verset írni jól tudok?
És nem holmi ponyvát,
melyet minden sarkon kapok.
A versek olvashatók?
A sorok szárnyalók?
A szavak láthatók?

Mondjátok emberek
verset írni jól tudok?
Szárnyra kapom a tegnapot,
s holnapot, a mát,
s mindazt, amiért már kár?
A sorok érezhetők?
Nem jéghidegek?
A gondolatok létezők,
vagy oly távoli, s idegenek.

Mondjátok emberek!

Válasz:

20 év múlva

Szívemben a gyötrődés lángjai
Arcomban fájdalom égette vonásai
Kiáltanak

A lelkemet égető sav mardossa
A testem élet nélkül dől a mocsokba
Elkárhoztatnak

Szememnek fénye halott
Karom ereje régen elfogyott
Elhalnak

Ki a homlokom mögött lakozik
Szebb s jobb vidékre költözik
Elhagynak

Botot nyomnak a kezembe
Máris vénnek néznek engemet
Megutálnak

Húsz év eltelt már
S ugyanennyi még rám vár
Melyet kínok között kell leélnem
Míg végre bevégezhetem

Három testőr

Három igaz szív,
három éles penge,
három bátor nemes úr,
s három féle elme.

Athos, Porthos, Aramis.
Ők a Három testőr,
kik királynét szolgálják,
s védik Richelieu-től

A dolguk kemény, s nemes.
Szerencse, hogy segít valaki,
ki párbajban verhetetlen,
s szívében dobogott valami.

Athos, ő a legidősebb.
Titka iszonyatos.
Italba fojtja bánatát,
és talán némaságot fogadott.

Porthos, kinek esze nem a kardja.
Cicoma és fényűzés az élete.
A pénzt nem veti meg, sem a nőket...
Agya azonban olyan, akár a keze.

Aramis, a mondvacsinált pap.
Egyházi szavak, de élete világi.
Bonyodalmas nőügyei vannak,
Melyekre mindenki kíváncsi.

S az, ki segített nekik,
vagy inkább ők segítettek annak?
Gascogne-i fiú ő,
nevét d'Artagnan-nak tartja.

Csípős a nyelve, mint a paprika.

Az esze borotvaként vág.

A kardja éles akár a nyelve.

Szívében hatalmas a láng.

Ők hát a Három testőr,

s barátjuk a gascogne-i.

Ők törtek borsot egy orr alá,

amely ezt sokáig tüsszögi. 

Rémálom

Feketében pompázó árnyak.
Hangosan csattogó szárnyak.
Sáskák félelmetes hada.
Fenevadak éles méregfoga.
Cápa vére pofája.
A folyóban úszó éhes piranha.
Támadnak rám éjszaka.
Élettelenül hullok a sárba.

A magány a szívemben

Virágillatot hoz a szél
Szívemben a magány remél

Akarja, hogy keblem ne lángoljon
A szám ajkat soha ne csókoljon

Az élet nekem legyen unalom
Kincsekkel ne legyen tele udvarom

Agyam fehérben pompázzon
Testem érintetlen maradjon

Nem akarom

Memento mori

A tűzbe nézek
és rebegem szavaid.
A szakadék hív.
Nem állhatok ellen neki.
Emlékezz!

Őrjítő a mélység.
A tudat súlyos.
A máglya lángol.
A szél dúdol.
Emlékezz!

Hív a szakadék,
szavai jogosak.
Eltűnni innen,
ez, mi felkavar.
Emlékezz!

Lángol a szívem.
Fejember zavar.
Testem nem mozdul,
ő mást akar.
Emlékezz!

Kő csikordul...
- Ez tudatos. -
A szél röpít.
Zuhanok.
Emlékezz!

Képzelt búcsú

Szakadék szélén állok sorsommal a kezemben.
Csak arra várok, hogy Engem felejts el.
Szívedből űzz ki mindent, mely rólam tanúskodik.
A tied voltam, de csak a mai nap napnyugtáig.

Leveleimet a kandalló ropogó tüzében égesd el.
Én rám ne gondolj - úgy kelj fel minden reggel.
Rúzs, s könnyfoltos képem asztalodról tüstént el vedd.
Arcod ne ábrázolja a szentét, ki a máglyán szenved.

Fejedből verd ki édes és savanyú szavaimat.
Kecsed s oly szép orrod ne érezze többé illatomat.
Emlékeink messze szálljanak akár az üstökös az égen.
Éjszakai kalandjaink elmúlnak, mint egyszer az élet.

Búcsúzok tőled, a szikla széléről elrugaszkodom.
Remélem most már nem lesz akkora a fájdalom.
Zuhanok, s egyre messzebb kerülök tőled,
Míg csak szét nem zúzódok a völgyben.