Egyedüllét

Sötétben vagy, s egyedül,
szobádba a magányba került.

A sarokban ülsz, hol nem lát senki,
jól tudod, a világ számodra semmi.

Te akartad így, s most bánod.
Szeretnél lenni valahol máshol.

A helyeden maradsz, s nem mozdulsz.
Az embereknek csak egyet-egyet mozdulsz.

Belül a szíved még parázslik,
azonban kívülről ez már nem látszik.

De eme aprócska lángot a szívedben
keresed, s kutatod minden percedben.

S ha megtaláltad nem könyörülsz.
Eloltod, és te már nem menekülsz.

Te állítottad fel a csapdát magadnak,
s így megszűntél létezni szabadnak.

A Magány börtönében raboskodsz.

Haláltusa

Drámai az élet.
Utálatos, hazug és áruló.
Csak elmúlnál már végleg.
Halál! Te életet elrabló...
Óh! Csak sajnálni tudlak.
Nevetségessé teszed magad.

Jársz, és lesújtasz mindenütt.
Előtted élet, utánad végtelen üresség.
Nem engedem, hogy tőled reszkessünk.
Őrt állok, s várlak. Nem menekülsz!

Menekülj!

Lángol a város.
Az utcák égnek.
Élni itt káros.
Menekülj innen!

Rohanj! Fuss! Szaladj!
Lábad ne érje a földet.
A természet felé haladj
hol lelked nyugalmat lelhet.

Sasként szállj az égen,
vágtass akár a jó ló,
mint szökdécselő őz a réten
légy vidám, s boldog.

De Te nem vagy az.
Szíved mélabús.
Lelkedben gaz,
elmédben füst tornyosul.

Nagy ez a város.
Rettentő betonvadon.
Épületszörny számos,
s a jótündér halott.

Növessz szárnyat,
hogy az égbe repülj.
Kentauri lábat,
hogy messzire menekülj.

Fuss, s meg ne állj!
- Jöhet akármi. -
A ritmusból ki ne szállj,
csak hajts tovább!

Ha kebled hullámzik,
meg ne pihenj!
Ha szemed szikrázik,
gyorsabban közeledj!

Közeledj a célhoz!
Oda, hol lelked nyugalmat lel.
Oda, hol nyelved szóhoz,
s szájad beszédet nyerhet.

Keresd, s kutasd ezt a helyet!
Völgyön, hegyen, pusztán, réten.
Meglátod, lelked nyugalmat lelhet,
s elméd kitisztul eme vidéken.

Utolsó kívánság

Zengjétek falak dalomat,
utolsó soraimat.

Én most meghalok,
s rátok semmit nem hagyok.
Műveimet (?) az emésztő tűzbe vetem.
Senki ne tudja és ismerje nevem.
Porrá válok magam is
akárcsak zengő verseim.
Én is a lángokba veszek.
Ti most nem egy költőt temettek.
Itten valaki nyugszik
a sok közül.
Létem
remélem
feledésbe merül.
Ha virággal álltok sírom felett
Az embert nézzétek,
ne a költészetemet.
A verseimet felejtsétek.
A soraimat égessétek.
Műveimnek nyoma ne maradjon!
A lelkem békében nyugodjon.

Ez az utolsó kívánságom.
Az életemet ezzel lezárom.

Csend

Csitt!
Hallgass, s mond milyen érzés
ülni, hallgatni eme élményt.

Csitt!
Ne szólj egy röpke szót sem!
Add át magad az élvezetnek!

Csitt!
Olts el minden fényt helyeden!
A zajt zárd kívül a reteszen!

Csitt!
Hát érzed már eme varázslatot?
Eme érzést mely testeden áthatol.

Csitt!
Most teremts rendet
s élvezd a csendet!

Ihlet

Mint tüzes gondolat
Forró hangulat
Tört rám e érzés
S kezem tollat ragadt

Ismeretlen érzés hatalma
Halovány gondolat agyamban
A tinta folyik a lapon
A papír serceg szabadon

Rohanok míg e érzés el nem múlik
Élvezem hatalmát az utolsó pillanatig
A tinta folyik a lapon
A papír serceg szabadon

Lángolok akár egy tábori máglya
Lángjaim a fehér papirost átjárja
A tinta folyik a lapon
A papír serceg szabadon

Csodálatos számomra ez érzés
Csak veled osszam meg - s ez kérés
A tinta folyik a lapon
A papír serceg szabadon

Vers keletkezett
Szerelem született
Oly gyönyörű párrá vált
A világ csodájára járt

Magány

Ha a fényes nappal elszáll
S közeleg az éjjel
Szobám ajtaja bezár
Senki nem jön értem.

Négy fal között fekszem
Testem ruhától szabadult
Csak téged várlak! - érted
Gyere és ejts rabul

De nem érkezik meg szobámba
Ágyam fehérben maradt
Csupán én fekszem rajta
S bennem a magány egyre dagadt

A reménység bensőmből kiveszett
És rideg jégcsappá változtam
Féltékenység ez az ami eltemet
A szerelmet halálra átkoztam

Az érzelem számomra ismeretlen
Akár bármely gondolatnak
A sorsom most menthetetlen
Éjszaka hull rám a nappalban

Szívem kertjét aszály sújtja
Keblem farmján dögvész útja
Sérült lelkem vérét ontja
Nyelvem a halált szólítja

Utolsó óra

Távoli csúcson állva
azt hinnéd pipacsmező.
Itt lennél e ha...?
ha tudnád, hogy vérmező.

Nincs egy ép fűszál.
Letaposva mind.
Zöld színük elszállt.
A vér vörösre festeti.

Itten fekszem én.
Eme pipacsok között.
Aszálynak mezején,
hová a halál költözött.

Kimúlt csataménnek vetem hátam
minek felnyitott gyomra az égre néz.
Onnan pokol minden bűze rám támad.
De remegő testem talán felmelegednék.

Egy verébtávnyit ide - durván -
ordas farkas üvölt a gerincen.
Társait hívja, tudván,
hogy ma nagy lakoma lészen.

Anyám! Hát te mit keresel itt?
Mint álltak össze öreg hamvaid?
Ki az kit kezedben tartasz?
Meghalt öcsém, vagy? talán én lennék az.

Mi történik velem, óh, mond istenem.
Meghaltam már vagy még élhetek.

Anyám arcán vidámság,
mosoly húzódik meg.
Apró, melyet senki más,
csak én ismerhetek.

Hamar vége eme felhőtlen örömnek.
Anyám arcát fájdalom üli meg.
Egy sír fölött állok virággal a kezemben.
Édes jó anyámat most temettem el.

Hirtelen öcsém véres dől a keblemre.
Borzalom. Fájdalom. Gyűlölet. Olvasom remegve.
Arca eme érzelmekről tanúskodik.
Tudja már, örök kárhozatra ítéltetik.

Angyali fiúból véres gyilkost
én csináltam,
s eme bűn - óh istenem! -
az én lelkemen szárad.

Óh! Hát én még itt vagyok?
Szivárgó sebemből a vér még el nem fogyott.

Mint száz pillangó ezüstön réten,
olyannak láttam őt akkor éppen.
Őt, ki életem nagyja,
ha az apja hozzám adja.

Másé lett azonban a leány.
Egy csúf, kopasz báróé talán.
Kinek ideje már régen lejárni készen,
hogy ifjú arája fehérből feketében lészen.

Csókja olyan volt
melyet leírni nem lehet.
Szép szemének fénye
tükrözte a kék eget.

A teste gyönyörű volt.
- Éreztem eleget -
De nem elégszer ahhoz,
hogy ily hamar vége legyen.

De mindez csak futó pillanat.
Máris egy csatában találom magamat.
Kardom véres emberek vérétől.
Szívem lángol az ölés az ölés hevétől.

Csapok, hiszen életemet féltem.
Ellenfelem ordít, a fejét kettészeltem.
Újabb vad pogány ront rám üvöltve.
Vére a sorsát előre tükrözve hullott a kövekre.

Ropogjanak a fegyverek, törjenek a csontok,
folyjon a vér, és itt a halál uralkodjon.
Életben látni senki nem akarok!
Ordítja a vezér, miközben visszakozott.

Számára más élet semmit nem ér.
Csak az övé! Azt ne érje veszély s vég.
Remegve menekül innen a rusnya.
Csak ő maradjon élve, ezt jól tudja.

Istent is eladná
ha nincsen elég pénze.
Anyját is feladná
ha vagyona úgy kívánná éppen.

Ja, istenem! Hát ez a diadalom,
hogy itten fekszem halálomon.

A dombnak oldalán, a hegyek gerincén,
szivárvány sátrak, csatát hirdetvén.
A zászló dobog, dicsőségét szórja,
Hajnalban, feketére festve hullott a homokba.

Itten egy férfi a fegyverét csiszolja,
eme fegyvert ma még vér borítja.
Ottan egy szolga urának lovát csutakolja,
miközben ura horkolva a bárányokat számolja.

Csuhások járnak a sátrak között,
imát mondanak mindenek fölött.
Jószerencsét is kívánnak eme barátok.
A csata után lesz szükség igazán rátok.

A nap a hegyek mögött vörösen kél
vörösre festve máris a halál mezejét.
Harsona harsan, dob pereg.
Az ember azt hinné az ítéletnapja elkövetkezett.

Vadul ront egymásnak a két sereg.
Nincs szeretet se kegyelem.
A dicsőség is elvész eme nap alatt.
Senki nincs ki e ütközet hírmondója marad.

Itt ért utol engem is a vég.
Nemsokára szemem mereven a semmibe néz.

Angyalok táncoló serege
a mezőre most ereszkedik le.
Onnan fentről érkeztek ők,
hol nem látni temetőt.

Az angyalok táncoló serege
a vérző lelkeket összeterelte.
Azon lelkek viszont itt maradtak
melyek véret nem ontottak.

Angyalok! Istenek serege.
Várjatok még az én lelkemre!
Már csak néhány pillanat
és a testemtől megszabadulhat.

De a táncoló angyalok
itt hagytak. Én még itt vagyok!
Vérben ázott testem még él.
A lelkem örök rabságra ítélt.

A mezőt most ördögök lepik el.
Patájuk a földet remegteti meg.
Nekik az itt maradt lelkek kellenek.
El is tűnnek, vissza sose jöjjetek.

Mindez csak játszó látomás
vagy tényleg hallom a károgást.

Varjak fekete hada
az eget is eltakarja.
De nem jönnek egyedül.
Egy lovast látok - menekülj!

Ordítja fülembe egy hang,
de nincs erőm, hogy elbújjak.
Bevárom hát az idegent
hátha segít is még nekem.

Lovának szőre fekete
akár az éj közepe.
Szeme vörösen lángol,
patája után szakadék tátong.

Ő maga csuhát hord.
Feketét, mely igen kopott.
Arca akár az üresség.
Keze mint a halotté.

Jaj nekem! Ő az hát,
kit ágybeteg epedve vár,
kit csalódott szerelmes kerget,
ki után valaki eltemet.

Óh istenem! Most hallgass rám.
Kegyelmedért esedezem hát,
itten e kihűlt földön
hol hátralevő időmet töltöm.

Bűneim akár a tenger.
Segíts, hogy ne kelljen rettegnem.
Tudom mindenre úgysincs kegyelem,
de könyörgöm segíts most nekem.

Félek elhagyni eme megszokott világot.
Vízesést, szivárványt már sose látok.
A pokol kapuit kinyitották már.
Onnan csak én hiányzom csupán.

A lovas mellém ér.
Tüzes szemével mereven néz.
Arca üresség.
Hangja beteljesedés.

Hagyja, hogy szenvedjek és vár.
Végül szánalom nélkül súlyt le rám.

Az éjszakában jobb

Ha fekete az égbolt
Akkor az a mi időnk
Ha a nap nem lángol
A fény álomba szenderült
Járjuk az utcákat
Egy helyen egyesülünk
E helyett csak az őrült tudja
Csak ő –nem más – egyedül
Mindannyian őrültek vagyunk
Létünket nem titkoljuk
Ferdén néznek ránk
De az életet nem siratjuk
Élvezzük, kihasználjuk
Ordibálunk, kergetőzünk
Futkározunk, káromkodunk
Mindezért nem mentegetődzünk
Végigrohanunk az utcán
Gyere hát most velünk
Csodás lesz meglátod
Felhőtlenül lebegünk
Elfeledjük a bút, a gondot
A mát, a keserű bánatot
Elhagyjuk, többé nem ismerjük
A tegnapot, a holnapot
Jobb az éjszakában
Ez a napszak a miénk
Miénk, mindannyiunké
Emberek, az őrülteké

Tanárok egyben

Fúró! Fúró! - a tanár ordítja,
s a Zongorához a füzetét a kinyitja.
Az ujja végigfut a neveken,
azt akarja, mindenki remegjen.
Van, ki a pad alá bújik ijedten.
van, ki a tanárra néz meredten.
Az osztály tudja már,
hogy szót szólni itten kár.
A tanár is tudja ezt,
s örül, hogy mindenkit megfeszíthet.
Közeleg az évnek a vége.
Kevés a bukás? Legyen még egy.
Így is aláteljesítettem,
hatot húztam, pedig hetet szerettem.
Na és ezzel itt nem tudom mi legyen.
Szólítom hát, hogy feleljen.
A táblánál ugyan bármit mondhatsz,
engem nem érdekel, úgyis meghúzlak.

Szürkületben

Futok én
A hosszú úton,
A végtelen pusztán,
A meztelen hegycsúcson,

Ott ahol a fény nem törik meg,
Ott ahová a sötétség nem vetődhet.
A semmiben

Fájdalmas üresség uralja a testemet,
S lassan beférkőzik a homlokom mögé.
Segítség! De senki nem hallja üvöltésemet.
Hiszen tudom ez a világ senkié.
Nem az enyém, nem a tiéd. Senkié.

Itt nem létezik szabadság.
Azonban háború sem dúl soha e vidéken.
A szerelmet itten meg sem fogalmazhatnám,
S a gyűlölet is ismeretlen ezen a világvégen.

Törvény ezen a helyen nem létezik,
És a káosz is nyomban megfutamodik.
Élet, s Halál itten a fejét fel sem üti,
Elvész minden mielőtt megszülethetik.

Kezem! Lábam! Szívem! Vérem!
Lassan eltünedezik már.
Félek semmivé válik énem,
S nem leszek többé magam már.

Nem látom az út végét.
Azt sem tudom merre tart.
Elmémben azonban tudatosul egy érzés:
Halálom merre vagy?

Itt azonban képtelenség az elmúlás.
Élni éppen ennyire...
Lassan eltűnök és nem érzek semmi mást
Mint a köddé vált lelkek sírását.

Óh, igen!
Vége az útnak.
Kel fel a nap.
A köd lassan felszáll.
Óh, megmentőm gyere hát!

A fényes nap már kapaszkodik az égen.
Látom kezem, lábam, szívem, vérem.
Éljen a hajnal éltető napsugarai.
Újra magam vagyok a mai nap napnyugtáig.

De ha eljön az idő
Létem már feledendő
A játék újra indul
S a harc ismét dúl

Élvezd hát az élet
Nap által megvilágított részeit,
Hiszen lehet
Nem lesznek többé fényes napjaid.