Az vagy te nekem

Virág
Az vagy te nekem
Kecses száron s kedvesen illatozva
S ha szirmaid megsimogatják arcom, nevetek
Mert boldog vagyok veled

Erdő
Az vagy te nekem
Csupa rejtély s bozótosok, fák, utak, ösvények
És nagyon mély bölcs belsővel
Védett természet, én vigyázom kincsedet

Rét
Az vagy te nekem
Nyílt napsütötte pillangós mező
Hol őzike játszik anyjával, és a hajnalcseppek
Szivárványt húznak a fűszálak fölé

Alma
Az vagy te nekem
Szép és érett gyümölcs, piros, de nem haragos
Kezembe foglak, ingemet kitűröm, s sarkával
Fényesre simogatom orcádat, hogy tovább és tovább ragyogjon édesen

Csak megyek a sorban

Ötven évvel később írtam

Álmodtam az éjjel...
Csak mentem a sorban.
A lábam nem bírta sokáig,
de szólni, kiáltani nem tudtam.
Szóltak, kiáltottak helyettem!
A szó azonban nem magyar volt.
Fülemre a sapkát jobban lehúztam,
mert fájt mit az egyenruhás mondott.
Csak megyek a sorban.
Bízva és remélve a szabad jövőt,
hol a csillag lehull a mellemről,
s egy szebb csillag újra ragyog majd a jászol fölött.
Valaki kidőlt a sorból.
Nem bírta, és enyhet most egy golyó ad.
De én,
csak megyek a sorban.
Nem foglalkozom vele.
Hideg maradok, mert nem szabad...
Nem szabad tudnom,
hogy én is így végezhetem.
Így én,
csak megyek a sorban.
A tömeg tovább menetel.

A lábak? már megrogytak
A kezek? már jéggé fagytak
A testek? már meggörnyedtek
A szájak? már a szavak is elapadtak

Csak mentem...                   Nem!
                           Megyek a sorban.
Sokan vagyunk...
                       Még többen leszünk.
Sokan meghaltak...
                Még többen meg fognak.

Nézz ránk, te dolgos ember
ki ott az útszélen állsz!
Látod! Bolond ez a világ...

Csak megyek a sorban.

A távolban most dől le egy város.
Vasszörnyek ezrei pusztítják egymást.
Csak gép.
És hol az ember?
Az nincsen sehol,
csak itt.
Itt menetel a sorban.
                               Az mondták haza.
                               Hova haza?
                               Kérdeztem,
                               És valaki ezt válaszolta:
                               "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
                                 nekem szülőhazám..."

Csak megyek a sorban,
mint a barmok
kiket uruk a vágóhídra hajt.
A bárd lassan és könnyedén
súlyt majd le ránk.
Most azonban
csak megyek a sorban.

Megyek, és egyetlen reményként
bízom a jövőben. Mind ebben
bízunk...

Csak megyek a sorban.

Őszi vers

Távol kél a nap, és távol nyugszik, de hamar száll
át a fejünk koronája felett. Zöld színe a fáknak
messzire tűnik, kék vize, fodros partja folyónak
barna zavarban vájja a sziklákat. Jehovától
nyert kékséget most egy szürkében vonuló arc
- rettentő felhővár - éhesen, élni akarva
nyomja le mélységes torkán át nyelve a kék jót.
Ősz van. Távol a nyár, s ébred fagyos éjszaka; tél lesz.
Hallom még a meleg szél visszhangját a fülemben,
látom még a napos pusztákon a szürke tehént is,
s érzem még nyár, Kedves csókjának meleg ízét...
Most már szürke a kép, szélét rég elfedi földnek
rozsda palástja. A nyárnak búcsút int, rab az élet.
Hullik a fákról, mert hol már a levél. Zizeg éjjel,
mert fúj ősszel a szél, s nem hagyja az abba. Hideg vér
folyik át már ereimben, s látom, hogy közel a vég.
Nem szól senki. Sötét sírkő. Szép! Olvasom: Ő élt!

Búcsú vers

Utolsó sorok, melyek egy zenekarról szólnak.

Várható volt már rég,
s tudtuk, hogy egyszer vége lesz.
Bíztunk, és kértük a csillagokat,
reméltük az idő majd meghozza a jó szelet.

A sors - mint mindig -
kegyetlenül sújtott le kétélű bárdjával.
Fehér, baráti napjainknak vége lett.
Fekete - át nem látható - lepel hullott orcámra.

Tudtuk, de el nem ismertük.
Távol tartottuk magunkat még a gondolattól is,
hogy egyszer el kell válnunk örökre.
Ez fájdalmas, mint minden búcsúzás, s most sírok, hisz...

De ez csak egy könny,
mert én nem tudok sírni, s ettől
nem lesz könnyebb semmi.
Kezet fogunk,
átöleljük egymást utoljára,
megfordulunk.
Többé nem vágunk a másik szavába,
nem énekeljük együtt a dalokat,
nem dúdoljuk együtt a dallamot,
nem mondjuk már előre a sorokat,
és nem látjuk arcotok.

Mindennek vége,
mert egyszer mindennek vége lesz.
A csodás virág is elszárad,
s a vadorzó is a legszebb szarvast lövi le.

Szép volt az a jó pár év mit együtt töltöttünk.
Szép volt az a néhány óra min együtt tomboltunk.
Szép volt. Óh, igen,
szép volt akkor az életünk.

Nyújtom a kezem,
s te tartod a magadét.
Elválnak útjaink,
de a szívünkben örökké éltek
Visszavár egy fekete nép.

Elmúltam tizenhét

Elmúltam tizenhét,
s nem látom értelmét,
hogy idáig éltem.
Nekem azt mondták fényben,
de én csak vak sötétet látok,
és tőletek egy jelre várok,
hogy tudjam volt értelme...
Előttetek látok reszketve,
mint vádlott, bíróság előtt,
mint síró asszony egy sír fölött,
és az utolsó szó jogán felelve
mondjátok hát, volt értelme...
Autók rohannak az ablak alatt,
miközben én mászom a falat.
Egyre, egyre feljebb jutok.
Vajon, majd vissza mikor zuhanok.
Azért másztam eddig felfelé,
hogy onnan visszazuhanva érjen a vég.
Most már magamtól kérdezem értetlenkedve,
hogy elmúlt éveimnek volt e értelme...
Unottan fekszem az ágyamon,
a testem már mozdítani sem akarom,
és mindvégig a tükröt nézem,
sokat változtam az elmúlt évben.
Elmúltam tizenhét,
s nem látom értelmét,
de talán egyszer megjön az is,
meglátom a jelet, vagyis
élni fogok, végre élni,
nem rettegni, nem félni.
Nagybetűkkel írva: ÉLNI!

Csak egy pillanat volt

Csendes a kora nyári éjszaka.
A város utcái néptelenek, üresek.
Csak egy kutya ugat fájdalmasan valahol.
Hangja egy közelgő veszélyt sejtet.

Aztán a gép hangja megfeszíti a húrt,
majd az acél megkönnyebbülten elpattan.
Repülőgép szeli az ég fekete óceánját.
Már látom, amint felettem elhalad.

Az egyik lakásban egy csecsemő sír fel.
A macskaköveken elszáguld egy mentő.
Minek már? - nézek az autó után.
Befordul a sarkon, s eltűnik a szemem elől.

Tegnap még az a kislány, ki az ablakból néz,
még itt lent játszott a barátjával a téren,
és holnap már, ki most rám mosolyog kedvesen,
piros arcát látom - de ez más - csak egy fényképen.

---- * ----

A Gomba nő,
pedig eső nem esett.
A várost elnyeli,
fölé az ég keresztet vetett.

---- * ----

E vers azoknak született
akik átélték e helyzetet,
azoknak, kiknek utódai
hordozzák a sérült anyajegyet.

Háború lesz

Vörösen ugrik a Nap a szakadékba,

vagy... talán elmerül a tengerben.

Csendes lesz az éjszaka.

Az utolsó éjszaka,

mert holnap kialszik a fény a szemekben.

Feketén siklik a hajó a tengeren,

élesen vágja az óceán kék vizét.

Most még alszik a legénység.

Alszik egy utolsót,

még a szirén dala sem érinti a matróz szívét.

Pedig hangosan szól a kézben a lant, 

s azt is túlzengi a bársony ének.

Könny fut végig az arcán.

Vörös színű a könny,

de a hajó nem állt meg, tovasiklik a szélben.

A félhomályban még látszik az ágyúcső,

a körvonalai ordítanak a géppuskáknak.

A halál félelmetes barátai ők.

Igen! Barátai ők annak, 

ki már lován ül, s megálljt nem mond kaszájának.

Mert már beindult az ördögi gépezet,

munka helyett fegyvert fognak a férfi kezek.

A torkokból üvöltés hallatszik.

Hallatszik még az égben is.

Remélem értik, megszólal a csengő a lelkekben.

---- * ----

Egy galamb száll fel az égbe.

A galamb tollának színe fehér.

Ezrek imádkoznak mindenütt,

és remélik a madár célba ér.

Repült is a galamb. Utolérte hajót.

Már éppen tovarepülni készült,

mikor parányi szívét átjárta egy golyó.

S földre zuhant, s ott vérbe fulladt.

Torkán üvöltés tört elő.

Megfogja egy matróz,

és odakiáltja a másiknak:

Nyertem, mert lelőttem őt!

A másik nem szól semmit,

s tekintete az ágyúra téved.

Elgondolkozik magában,

majd társához így szól keményen?

Tudd meg, hogy holnap háború lesz!