Szekszárd

(Ő)

Vad csikó
Megbúvó őzike
Táncoló szűz
S kifestett céda

szabad holló
Leláncolt gerlice
Kihunyt tűz
S lángoló Spárta

Zümmögő dongó
Hallgatag rengeteg
Szomorú fűz
S kacagó málna

(Babits)

Csak csont és por.
Semmi több.
Mára csak ennyi ennyi maradt.
Bú, kétség és öröm.
S versek.
Papírra vetett tollvonások.
Hol erős, hol gyenge a tinta.
Mint haragos, mint kedves pillantások.
Ismernek máig,
még tudják, hogy ki vagy.
Én soha nem láttalak
Arcodat, kezedet mégis ismeri ez agy.

(Vörös huszár)

   Vékony ajka tűzben éget.
        Szeme az óceán vízében úszott.
Én csak néztem
   ahogy a lába a ritmusra lépett.

  Varázslat, babona és végzet.
       A lány teste a zenére járt.
Nekem is megmozdult a testem.
   A halál csókja megidézett.

   De túl erős itt előttem a fal.
       Áttörni nem tudom, képtelen vagyok.
Te ott vagy, én meg itt. Tánc és dal.
   Nem látlak, nem lesz valahol.

   A zene egyszerre elhalkul.
        Csak füst, köd s álmok utána.
A vörös huszár hős lett.
   De emléke egyszer majd kifakul.

(Esőkirály)

Mint hosszú utat megtett zarándok
úgy éreztem ott magam.
Mint tűz körül táncoló indián
ki versedet dúdolja halkan.

Az illat, a régi bútor
mind elkábít engem.
Esőtáncot jártam
könyörgésül, tisztelettel istenemnek.

Magamba szívtam a levegőt.
Zsebembe is raktam egy keveset.
Az indián meghalt.
Eső többé nem esett.

(Tánc és ősz)

Az induló végigdübörgött a téren.
A botok magasan forogtak a levegőben.
Táncoltál, ahogy a fúvósok mondták.
Mosolyogtál, s engem néztél szépen.

Közben nagy tömeg nézte a táncot,
de én csak téged láttalak.
Pedig volt nálad szebb lány is.
Prométheusz voltál, elvitted lángomat.

A ház azonban üresen állt.
Csak egy szellem volt odabent.
Ült az asztalnál, s verset írt,
melyet szem már soha nem lát kereken.

Magányos szellem, itt hagyott lélek.
Verset írt hol gyengén, hogy erős volt a folt.
Ősz van Szekszárdon.
S csak írt, mert ő valaha költő volt.

Csuklószalag

"Az öcsém volt.
Szegényke két hetes korában meghalt.
Később viszont kiderült, hogy azokat a csuklószalagokat,
mivel a csecsemőket megjelölik, valahogy véletlenül
elcserélték, és...
Nem is ő halt meg...
...Hanem én."
(Bródy János)

Sírt.
Nagyon hangosan.
Olyan volt, mint bármelyik csecsemő.
Egy fehér csuklószalag volt a karján.
Rajta betűk; a neve.
Mert Ő él!
Most született nemrég; két hete.
Ez nem temető.
Vakítóan virít a szalag csöpp kis karján.
Hmm...
Ez olyan, mint az első személyi igazolvány.
Ordít.
Tudatja, hogy VAN.
Ez az ő neve.
Ez ő maga.
Fehér szalag,
rajta fekete betűk.
"Óh! Ő az hát a mi édes gyermekünk!"
Szólnak a szülők mikor megpillantják a rívó csecsemőt a monitoron.
Igen.
Ő az.
Hisz ott a neve.
Nagy fekete betűkkel.
A fehér karszalagon.
Villan a kép.
Egy másik csecsszopó ordít a képcsövön.
Más szülők nézik.
Öröm.
     Kacaj.
            Vidámság.
                      Szeretett
                                cikázik a szemükön.
Egy csecsemő elhallgat.
Megszólal a csengő.
Egy nővér rohan,
                         majd jön még egy.
Egy orvos is feltűnik valahonnan.
S csak
          üvölt,
                  üvölt,
                          üvölt,
                                 üvölt,
                                         csak üvölt...
...
Üvölt a sok csecsemő.
De ő elhallgatott.
Apró szája nem nyílik ki többé.
Csöppnyi kezei nem zörgetik majd a csörgőt.
S az apró lábai nem rúgkapálnak már mint az anyaméhben,
                                hogy: Engedjenek ki idebentről!
A fehér szalag
nagy fekete betűkkel
a földre hull.
Rátaposnak.
Elrúgják.
Szemétbe kerül.
Ennyit ér az életünk...
...Az öcsém volt.
Az én karomon is itt van
a fehér szalag
nagy fekete betűkkel.

Fekete betűk.
Fehér szalagon.
Én még élek.
Én még itt
vagyok.

Máig megőriztem azt a csuklószalagot,
mert így legalább tudom, hogy én...
...Ki vagyok?

Egy hónap telt el.
Lassú gyászos hetek voltak.
Persze én csak ordítottam.
Ekkor jött a hír:
Az öcsém él.
Nem ő halt meg,
hanem...

Színes gombafelhőkről álmodom

Színes gombafelhőkről álmodom.

Van köztük fehér,
lassan szunnyadó.
És gyors röptű
ronda bordó.
Láttam kéket,
mint a tenger,
s találkoztam a szürkével,
melyet csókolt az ember.
Rohangáltak még
sárgák, barnák,
ugráló narancsok
és aranyló szalmák.
Zöldesen vakító
olcsó képzetek,
délibáb képek,
lila fellegek.

És ahogy egyre többen voltak,
s néztem őket odalent
a színek összefolytak
mint virágos rét, úgy mereng
számomra e furcsa festmény:
Abszurd a festő.
Abszurd az ecset.

És a művész tovább dolgozott.
Kevert szín keveredett a keverttel,
míg végül nem láttam mást,
csak egyszínű vásznak, mely
fekete.

Összebújva

Két szemére emlékszem,
és zuhogó haja is eszembe villan.
A hangját kéri kölcsön a szél, ha szólni akar
és én hallgatom, nézem, csókolom a kék eret meleg nyakán.

Büszkeség

Boldog aranyszellő járja át szívemet
ha rá gondolok, rád, kit szeretek,
az aranyos, bájos kismadárra
odafent a zöld ágak között, mert
Ő a kedvesem

Madárka

A madárka elszállt,
s nem jön vissza többé.
Dél felé indult
a bő, napos paradicsom felé.
Attól félek nem tudja
a helyes irányt, de
remélek, és akkor tudom,
hogy egyszer majd odaér.

Az vagy te nekem

Virág
Az vagy te nekem
Kecses száron s kedvesen illatozva
S ha szirmaid megsimogatják arcom, nevetek
Mert boldog vagyok veled

Erdő
Az vagy te nekem
Csupa rejtély s bozótosok, fák, utak, ösvények
És nagyon mély bölcs belsővel
Védett természet, én vigyázom kincsedet

Rét
Az vagy te nekem
Nyílt napsütötte pillangós mező
Hol őzike játszik anyjával, és a hajnalcseppek
Szivárványt húznak a fűszálak fölé

Alma
Az vagy te nekem
Szép és érett gyümölcs, piros, de nem haragos
Kezembe foglak, ingemet kitűröm, s sarkával
Fényesre simogatom orcádat, hogy tovább és tovább ragyogjon édesen

Csak megyek a sorban

Ötven évvel később írtam

Álmodtam az éjjel...
Csak mentem a sorban.
A lábam nem bírta sokáig,
de szólni, kiáltani nem tudtam.
Szóltak, kiáltottak helyettem!
A szó azonban nem magyar volt.
Fülemre a sapkát jobban lehúztam,
mert fájt mit az egyenruhás mondott.
Csak megyek a sorban.
Bízva és remélve a szabad jövőt,
hol a csillag lehull a mellemről,
s egy szebb csillag újra ragyog majd a jászol fölött.
Valaki kidőlt a sorból.
Nem bírta, és enyhet most egy golyó ad.
De én,
csak megyek a sorban.
Nem foglalkozom vele.
Hideg maradok, mert nem szabad...
Nem szabad tudnom,
hogy én is így végezhetem.
Így én,
csak megyek a sorban.
A tömeg tovább menetel.

A lábak? már megrogytak
A kezek? már jéggé fagytak
A testek? már meggörnyedtek
A szájak? már a szavak is elapadtak

Csak mentem...                   Nem!
                           Megyek a sorban.
Sokan vagyunk...
                       Még többen leszünk.
Sokan meghaltak...
                Még többen meg fognak.

Nézz ránk, te dolgos ember
ki ott az útszélen állsz!
Látod! Bolond ez a világ...

Csak megyek a sorban.

A távolban most dől le egy város.
Vasszörnyek ezrei pusztítják egymást.
Csak gép.
És hol az ember?
Az nincsen sehol,
csak itt.
Itt menetel a sorban.
                               Az mondták haza.
                               Hova haza?
                               Kérdeztem,
                               És valaki ezt válaszolta:
                               "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
                                 nekem szülőhazám..."

Csak megyek a sorban,
mint a barmok
kiket uruk a vágóhídra hajt.
A bárd lassan és könnyedén
súlyt majd le ránk.
Most azonban
csak megyek a sorban.

Megyek, és egyetlen reményként
bízom a jövőben. Mind ebben
bízunk...

Csak megyek a sorban.

Őszi vers

Távol kél a nap, és távol nyugszik, de hamar száll
át a fejünk koronája felett. Zöld színe a fáknak
messzire tűnik, kék vize, fodros partja folyónak
barna zavarban vájja a sziklákat. Jehovától
nyert kékséget most egy szürkében vonuló arc
- rettentő felhővár - éhesen, élni akarva
nyomja le mélységes torkán át nyelve a kék jót.
Ősz van. Távol a nyár, s ébred fagyos éjszaka; tél lesz.
Hallom még a meleg szél visszhangját a fülemben,
látom még a napos pusztákon a szürke tehént is,
s érzem még nyár, Kedves csókjának meleg ízét...
Most már szürke a kép, szélét rég elfedi földnek
rozsda palástja. A nyárnak búcsút int, rab az élet.
Hullik a fákról, mert hol már a levél. Zizeg éjjel,
mert fúj ősszel a szél, s nem hagyja az abba. Hideg vér
folyik át már ereimben, s látom, hogy közel a vég.
Nem szól senki. Sötét sírkő. Szép! Olvasom: Ő élt!

Búcsú vers

Utolsó sorok, melyek egy zenekarról szólnak.

Várható volt már rég,
s tudtuk, hogy egyszer vége lesz.
Bíztunk, és kértük a csillagokat,
reméltük az idő majd meghozza a jó szelet.

A sors - mint mindig -
kegyetlenül sújtott le kétélű bárdjával.
Fehér, baráti napjainknak vége lett.
Fekete - át nem látható - lepel hullott orcámra.

Tudtuk, de el nem ismertük.
Távol tartottuk magunkat még a gondolattól is,
hogy egyszer el kell válnunk örökre.
Ez fájdalmas, mint minden búcsúzás, s most sírok, hisz...

De ez csak egy könny,
mert én nem tudok sírni, s ettől
nem lesz könnyebb semmi.
Kezet fogunk,
átöleljük egymást utoljára,
megfordulunk.
Többé nem vágunk a másik szavába,
nem énekeljük együtt a dalokat,
nem dúdoljuk együtt a dallamot,
nem mondjuk már előre a sorokat,
és nem látjuk arcotok.

Mindennek vége,
mert egyszer mindennek vége lesz.
A csodás virág is elszárad,
s a vadorzó is a legszebb szarvast lövi le.

Szép volt az a jó pár év mit együtt töltöttünk.
Szép volt az a néhány óra min együtt tomboltunk.
Szép volt. Óh, igen,
szép volt akkor az életünk.

Nyújtom a kezem,
s te tartod a magadét.
Elválnak útjaink,
de a szívünkben örökké éltek
Visszavár egy fekete nép.

Elmúltam tizenhét

Elmúltam tizenhét,
s nem látom értelmét,
hogy idáig éltem.
Nekem azt mondták fényben,
de én csak vak sötétet látok,
és tőletek egy jelre várok,
hogy tudjam volt értelme...
Előttetek látok reszketve,
mint vádlott, bíróság előtt,
mint síró asszony egy sír fölött,
és az utolsó szó jogán felelve
mondjátok hát, volt értelme...
Autók rohannak az ablak alatt,
miközben én mászom a falat.
Egyre, egyre feljebb jutok.
Vajon, majd vissza mikor zuhanok.
Azért másztam eddig felfelé,
hogy onnan visszazuhanva érjen a vég.
Most már magamtól kérdezem értetlenkedve,
hogy elmúlt éveimnek volt e értelme...
Unottan fekszem az ágyamon,
a testem már mozdítani sem akarom,
és mindvégig a tükröt nézem,
sokat változtam az elmúlt évben.
Elmúltam tizenhét,
s nem látom értelmét,
de talán egyszer megjön az is,
meglátom a jelet, vagyis
élni fogok, végre élni,
nem rettegni, nem félni.
Nagybetűkkel írva: ÉLNI!

Csak egy pillanat volt

Csendes a kora nyári éjszaka.
A város utcái néptelenek, üresek.
Csak egy kutya ugat fájdalmasan valahol.
Hangja egy közelgő veszélyt sejtet.

Aztán a gép hangja megfeszíti a húrt,
majd az acél megkönnyebbülten elpattan.
Repülőgép szeli az ég fekete óceánját.
Már látom, amint felettem elhalad.

Az egyik lakásban egy csecsemő sír fel.
A macskaköveken elszáguld egy mentő.
Minek már? - nézek az autó után.
Befordul a sarkon, s eltűnik a szemem elől.

Tegnap még az a kislány, ki az ablakból néz,
még itt lent játszott a barátjával a téren,
és holnap már, ki most rám mosolyog kedvesen,
piros arcát látom - de ez más - csak egy fényképen.

---- * ----

A Gomba nő,
pedig eső nem esett.
A várost elnyeli,
fölé az ég keresztet vetett.

---- * ----

E vers azoknak született
akik átélték e helyzetet,
azoknak, kiknek utódai
hordozzák a sérült anyajegyet.

Háború lesz

Vörösen ugrik a Nap a szakadékba,

vagy... talán elmerül a tengerben.

Csendes lesz az éjszaka.

Az utolsó éjszaka,

mert holnap kialszik a fény a szemekben.

Feketén siklik a hajó a tengeren,

élesen vágja az óceán kék vizét.

Most még alszik a legénység.

Alszik egy utolsót,

még a szirén dala sem érinti a matróz szívét.

Pedig hangosan szól a kézben a lant, 

s azt is túlzengi a bársony ének.

Könny fut végig az arcán.

Vörös színű a könny,

de a hajó nem állt meg, tovasiklik a szélben.

A félhomályban még látszik az ágyúcső,

a körvonalai ordítanak a géppuskáknak.

A halál félelmetes barátai ők.

Igen! Barátai ők annak, 

ki már lován ül, s megálljt nem mond kaszájának.

Mert már beindult az ördögi gépezet,

munka helyett fegyvert fognak a férfi kezek.

A torkokból üvöltés hallatszik.

Hallatszik még az égben is.

Remélem értik, megszólal a csengő a lelkekben.

---- * ----

Egy galamb száll fel az égbe.

A galamb tollának színe fehér.

Ezrek imádkoznak mindenütt,

és remélik a madár célba ér.

Repült is a galamb. Utolérte hajót.

Már éppen tovarepülni készült,

mikor parányi szívét átjárta egy golyó.

S földre zuhant, s ott vérbe fulladt.

Torkán üvöltés tört elő.

Megfogja egy matróz,

és odakiáltja a másiknak:

Nyertem, mert lelőttem őt!

A másik nem szól semmit,

s tekintete az ágyúra téved.

Elgondolkozik magában,

majd társához így szól keményen?

Tudd meg, hogy holnap háború lesz!

Badacsonyi hajókikötőben

Csodás volt az éjjel
Éjfél is elmúlt már
Néztük együtt a csillagokat
S én nem találtam a Kassziopeiát

Bennünk is volt egy kicsi
Görbe volt az egyenes
A kikötőbe lekeveredtünk
És ez csodás volt, fergeteges

Leültünk egy padra
Beszéltünk sokat, de csendesen
Hideg volt az éjszaka
Fáztunk is rendesen

Átkaroltuk egymást
Gyengéden és sok szeretettel
S ami ezután jött
Óh, Istenem! az felejthetetlen

Ő volt nekem az első
Az ő ajkát csókoltam elsőnek
Ő mutatta meg az érzést
Amelyik hiányzik belőlem

A csók csodálatos volt
Ahogy nyelvünk összegabalyodik...
Kezembe fektettem két csodás mellét
S ajkammal csókoltam rózsabimbóit

Orrommal beszívtam illatát
A szívem kiugrott a helyéről
Az ég csillagostul ránk szakadt
Így emlékszem innen messziről

Nevető asszony

Az a valaki nevetett a rádióban, mikor fia haláláról beszélt.

Fekete volt a hajnal,
a föld pedig sáros.
A temetőben csend uralkodik,
és a halott lelkek serege számos.

A drót hirtelen megfeszül,
majd engedve elpattan.
Női kacaj az ok.
Szól hangosan és szakadatlan.

Az asszony ruhája fekete,
arcát fátyol fedi.
Egy sír fölött térdel,
nevetve a könnyeit szedi.

Fiát temette tegnap.
Szerette s sajnálta szegényt.
Őt gyászolja az asszony,
e fiatal, aranyos legényt.

Fáj a szíve nagyon.
Ezért nevet ő most.
Kacag, feledi bút,
de hangja magányos.

Ne szidjátok őt!
Próbáljátok megérteni!
Szerette ő a fiát.
Jobban, mint köztetek bárki.

Harcos három dala

Prológus

Háború van.
Felesleges, s értelmetlen.
Süt a nap szakadatlan.
Egy lovas vágtat
lován sebes iramban.

Első ének

Poros az út,
de a lovam szép.
Kardom éles,
dalomat elfújta a szél.

Vitéz vagyok.
Nem tagadom.
Száz csata és
győzelem oldalamon.

Létem a harc
e földi világon.
Vívásban nincsen
sehol méltó párom.

Harcba indulok,
s győzni fogok.
Nevem fénye
nem lesz kopott.

Második ének

Itt vagyok a csata színhelyén.
Holnap lesz a nagy nap.
Győztesen térek majd haza,
de előbb még leiszom magamat.

A borban van az erő,
a sorban az akarat,
a pezsgőben az ész,
így most jól leiszom magamat.

Hallgatom a sok mesét,
ki kit, hogy, s mint vagdaltak.
Röhögök rajtuk jó nagyot,
aztán jól leiszom magamat.

Bevallom, de csak súgva,
félek megmászni a falakat,
s, hogy az érzés hamar elmúljon
most jól leiszom magamat.

Harmadik ének

Óh! Jaj, Istenem!

Így üvöltök hozzád a földön fekve.
Könyörgöm enyhítsd fájdalmam.
Légy kegyes hozzám. Engedd, hogy
bevégezzem! Engedd, hogy meghaljak!

De ne!
Még sem!
Ne tedd!
Élni akarok!

Félek! Nem tudom mi vár rám.
Reszketek és félem a halált.
Mi van a túloldalt? Mond Istenem!
Ugye bűneimért valaki megvált.

Nem bírom tovább!
Segítség!
Állítsák el vérzést!
Csak nem félsz?
Istenem! Ez ki volt?
Csak a szél.
Nem bírom!

Itt fekszem a kihűlt földön.
Döglött lovak és halott emberek.
Sárosak a zászlók, vörösek a vértek,
véres a fű, eltörtek a fegyverek.

Óh, Istenem!
Óh, Istenem!
Nem érzem a kezemet!
Erőm elhagy.
Bevégeztem az életemet.

Epilógus

Csöndes már a mező.
A csatának vége.
Sok a halott,
s sok vitéz életét
itt végezte be.

A parti kövek

Sötét van.
Félek!
Kitől?
Nem tudom.

A selymesen hullámzó víz
oly lassan mossa a parti köveket.
Nézem két vigyázó kék szememmel
szörnyű, lassú és csöndes vesztüket

A szél szól.
Hangosan,
dühösen.
Azt mondja:
Csend volt.

Az ég felölti sötét ruháját,
zuhog a hideg nyári eső,
hullámos vágják az eget,
villám csap a vízbe; az első.

A hullámos ostroma megöli a köveket.
Ellenállnak, de lassan megtörnek.
Vége a viharnak. Csend mégsincs.
A víz mossa a parti köveket.

Én is egy kő vagyok a parton.
Lassan, de biztosan elkopok.
S ha jön egy vihar? A folyamat
felgyorsul, mindaddig míg meg nem
halok.